Újhold /részlet/

Másnap reggel kitakarítottam a házat – Jacob hívását vártam és próbáltam megszabadulni a legutóbbi rémálmomtól. A szín megváltozott. Múlt éjjel páfrányok széles tengerében sétáltam hatalmas bürök fákkal tűzdelve. Nem volt semmi más ott és én eltévedtem, céltalanul és egyedül bolyongtam a semmi után kutatva. Meg akartam rúgni magamat, azért a hülye réti kirándulásomért előző hétről. Kisöpörtem az álmot a tudatos elmémből, abban reménykedve, hogy ott marad valahol és nem szökik meg újra.Charlie kint volt, épp a cirkálóját mosta, ezért amikor megcsörrent a telefon eldobtam a WC kefét és leszaladtam a földszintre, hogy felvegyem.
-Halló? – kérdeztem lélekszakadtan.
-Bella – mondta Jacob, furcsa, formális hangnemben.
-Hé, Jake.
-Azt hiszem, hogy… randink lesz. – mondta és a hangja teli volt jelentősséggel.
Egy percig tartott, mire rájöttem. – Elkészültek? Nem hiszem el! – Micsoda nagyszerű időzítés.
Szükségem volt valamire, ami távol tart a rémálmoktól és a semmittevéstől
-Igen. Működnek, meg minden.
-Jacob kétség kívül te vagy a legtehetségesebb és legbámulatosabb ember, akit ismerek. Ezért kapsz
10 évet!
-Király! Most már középkorú vagyok.
Nevettem. – Úton vagyok én is felfele!
Bedobáltam a takarító eszközöket a fürdőszoba pult alá és felvettem a kabátom.
-Meglátogatod Jaket. – mondta Charlie, mikor elhaladtam mellette. Nem igazán volt kérdés.
-Aha – válaszoltam, miközben beugrottam a kocsimba.
-Az állomáson leszek később. – kiáltotta utánam.
-Oké. – szóltam vissza, elfordítva a kulcsot.
Charlie mondott még valamit, de nem hallottam tisztán a motor zúgása miatt. Valahogy úgy hangzott,
mint „Ég a ház?”
A Black ház mellé parkoltam le a kocsival, közel a fákhoz, hogy könnyebb legyen a bicikliket kicsempészni. Mikor kiszálltam egy színes folt kapta el a tekintetem – két kifényesített motorkerékpár, egy piros és egy fekete volt elrejtve a lucfenyő alá láthatatlanul a házból. Jacob elkészült. Mindkét kormányra kék masni volt kötve. Elnevettem magam, mire Jacob kiszaladt a házból.
-Kész vagy? – kérdezte halkan ragyogó szemekkel.Átpillantottam a válla fölött és semmilyen jel nem mutatott Billy jelenlétére.
-Aha – mondtam, de én egyáltalán nem voltam annyira izgatott, mint amilyen előtte voltam; megpróbáltam elképzelni magam a motorbiciklin.Jacob könnyen felpakolta a bicikliket a teherautóm hátuljára, óvatosan az oldalukra fordítva őket, hogy el ne dőljenek.
-Menjünk! – mondta és a hangja az izgalomtól sokkal hangosabb volt, mint általában.
– Tudok egy tökéletes helyet – senki sem fog rajtakapni minket.
A város déli kijárata felé mentünk. A piszkos út ide-oda kanyargott az erdőben – néha nem is volt más csak fák, aztán hirtelen ott volt a Csendes-óceán lélegzetelállító látványa, ameddig a szem ellátott, sötétszürkén a felhők alatt. A part felett mentünk, a sziklák tetején, ami a partot szegélyezte és a látvány a végtelenségig húzódott.Lassan vezettem, így biztonságosan ki tudtam nézni az óceánra,
amikor az út közelebb vitt a sziklák széléhez. Jacob arról beszélt, hogy hogyan fejezte be a bicikliket, de a leírása túl sok technikai részletet tartalmazott ezért nem igazán figyeltem. Ekkor négy alakot vettem észre, akik a sziklás szegélynél álltak, túl közel a szakadékhoz. Nem tudtam megmondani a távolság miatt, hogy mennyi idősek lehettek, de mindannyian férfiaknak néztek ki. A hideg ellenére
úgy tűnt, mintha csak shortban lennének.Ahogy tovább figyeltem őket a legmagasabbik közülük közelebb lépett a széléhez. Automatikusan lelassítottam, a lábam hezitált a fékpedál felett. És aztán levetette magát.
-Ne! – kiáltottam rátaposva a fékre.
-Mi van? – kiáltott vissza Jacob.
-Az a fiú – épp most ugrott le a szikláról! Mért nem állították meg? Hívnunk kell a mentőket! – kinyitottam az ajtómat és elkezdtem kikászálódni a kocsiból, aminek nem volt semmi értelme. A leggyorsabb út, hogy felhívjuk a mentőket az, ha visszamegyünk Billyékhez. De nem tudtam elhinni, amit az előbb láttam. Talán, tudatalatt abban reménykedtem, hogy valami mást látok ha nincs előttem
a szélvédő.Jacob nevetett én meg megfordultam és rámeredtem. Hogy lehet ennyire lelketlen, ennyire hidegvérű?
-Bella, ez csak sziklaugrás. Szórakozás. Tudod La Pushban nincs bevásárlóutca.
-Sziklaugrás – ismételtem. Néztem ahogy a második alak lép a szegélyhez, megáll és utána méltóságteljesen kilép az űrbe. Zuhanása egy örökkévalóságnak tűnt számomra, míg végül bele nem vágódott a sötétszürke habokba.
-Hű. Ez nagyon magas. – csúsztam vissza az ülésemre, miközben még mindig a maradék két ugrót figyeltem. – Van vagy 100 láb.
-Nos. Igen, a legtöbbünk alacsonyabbról ugrik, arról a szikláról, ami félúton van. – mutatott ki az ablakon. Az a pont amire gondolt sokkal ésszerűbbnek tűnt. – Azok a srácok bolondok. Valószínűleg azt mutatják mennyire kemények. Úgy értem ma tényleg elég hideg van. Hideg lehet a víz. – zsémbes arcot vágott mintha a mutatvány személyes sértené. Ez egy kicsit meglepett. Azt gondoltam, hogy Jacobot nagyon nehezen lehet felidegesíteni.
-Te leugrottál a szikláról? – kihagytam azt a szót, hogy velük.
-Persze, persze – vonta meg a vállát és vigyorgott – Tök jó. Kicsit félelmetes, egyfajta zuhanás.Visszanéztem a sziklához, ahol a harmadik alak lépett előrébb. Sosem láttam még ennél vakmerőbb dolgot életemben. A szemem összeszűkült és elmosolyodtam
– Jake, el kell vinned sziklát ugrani. Arca helytelenítő volt.
- Bella, épp az előbb akartál mentőket hívni Samhez. – emlékeztetett. Meglepődtem, hogy a távolság ellenére is meg tudta mondani, hogy ki volt az.
-Ki akarom próbálni – erősködtem és újra elkezdtem kikászálódni a kocsiból. Jacob megragadta a csuklóm.
– Nem ma, oké? Nem várhatnánk legalább addig, amíg melegebb nem lesz?
-Oké, rendben. – helyeseltem. Ahogy az ajtó nyitva volt és megcsapott a fagyos szellő libabőrös lett a karom. – De szeretnék mihamarabb menni.
-Hamar. – forgatta a szemét – Néha egy kicsit furcsa vagy, Bella. Tudsz róla?
Sóhajtottam. - Igen.
-És nem fogunk a legtetejéről leugrani.
Megbűvölve figyeltem ahogy a harmadik fiú futni kezdett és sokkal jobban nekiugrott az üres levegőnek, mint az előző kettő. Pörgött és forgott a levegőben mintha repülne. Tökéletesen szabadnak látszott – meggondolatlannak és teljesen felelőtlennek.
-Rendben. – helyeseltem – Ne első alkalommal.
Most Jacob sóhajtott.
-Ki fogjuk próbálni a bicikliket vagy sem? – kérdezte.
-Oké, oké. – mondtam és elfordultam az utolsó fiútól a sziklán. Becsatoltam a biztonsági övemet és becsuktam az ajtót. A motor még mindig ment, úgy morgott, mintha pihenne. Ismét elindultunk az úton.
-Szóval kik voltak azok a fiúk – a bolondok? – kíváncsiskodtam.Undorító hangot adott ki.
– a La Push-i banda.
-Van bandátok? – kérdeztem. Úgy éreztem, hogy ez úgy hangzott, mintha le lennék nyűgözve.
Nevetett a reakciómon. – Nem olyan. Esküszöm ezek olyanok mintha elromlott volna a képernyő.
Nem provokálnak harcot, inkább felügyelik a békét. – prüszkölt – Ott volt az a srác valahonnan fentről a Makah rezervátumból, szintén nagydarab és félelmetes. Nos, az a szóbeszéd járta, hogy alkoholt árul a gyerekeknek és Sam Uley és a tanítványai elüldözték a földünkről. Mindig csak ez a földünk, meg a törzs, meg a büszkeség… ez egyre nevetségesebb. A legrosszabb az egészben hogy a tanács komolyan
veszi őket. Embry mondta, hogy a tanács tulajdonképpen találkozik vele. – megrázta a fejét, az arca teli volt sértődöttséggel – Embry azt is hallotta Leah Clearwatertől, hogy „patrónusoknak” „védelmezőknek” nevezik magukat, vagy valami ilyesmi. Jacob ökölbe szorította a kezét, mintha meg akarna ütni valamit. Még sose láttam erről az oldaláról. Meglepődtem, hogy Sam Uley nevét hallottam. Nem akartam felidézni a képeket a rémálmomból, ezért csak egy gyors megfigyelést tartottam, hogy eltérítsem a figyelmem. – Nem igazán kedveled őket.
-Látszik? – kérdezte szarkasztikusan.
-Nos… nem úgy hangzik mintha valami rosszat tettek volna. – Próbáltam lenyugtatni, hogy megint vidám legyen. – Csak egy idegesítő szenteskedő banda.
-Igen. Az idegesítő az jó szó. Mindig feltünősködnek – mint ez a sziklás dolog. Olyanok, mint… mint, nem is tudom. Mint a kemény csávók. Épp a boltnál lógtunk Embryvel és Quillel az előző félévben és jött Sam a követőivel, Jareddel és Paullal. Quil mondott valamit, te is tudod mekkora szája van, és felidegesítette Pault. A szemei tiszta sötétek lettek és furán mosolygott – nem is inkább csak kimutatta
a fogait, minthogy mosolygott volna – és olyan volt mintha teljesen meg lenne őrülve, remegett meg minden. De Sam Paul mellkasára tette a kezét és megrázta a fejét. Paul egy percig nézett rá aztán lenyugodott. Komolyan, olyan volt mintha Sam visszatartotta volna őt – mintha Paul széttépett volna minket, ha nem állítja le. – nyögte – Mint egy rossz western. Tudod, Sam egy elég nagy srác, 20 éves.
De Paul meg csak 16, és alacsonyabb mint én és nem annyira szélesek a vállai, mint Quilnek. Szerintem bármelyikünk elbánt volna vele.
-Kemény fiúk. – helyeseltem. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy leírta őt, és ez valamire emlékeztetett… egy magas, sötét emberekből álló trióra akik nyugodtan és egymáshoz közel álltak az apám nappalijában. A kép oldalról látszódott, mert a fejemet a kanapéra tettem amíg Dr. Gerandy és Charlei felém hajoltak… Ez lenne Sam bandája?
-Újra gyorsan kezdtem el beszélni, hogy eltereljem a figyelmem a rossz emlékektől. – Egy kicsit nem túl idős ez a Sam ezekhez a dolgokhoz?
-Igen. Úgy volt, hogy főiskolára megy, de itt maradt. És senki sem papolt neki emiatt. Az egész tanács kiakadt amikor a nővérem elutasított egy részleges ösztöndíjat és férjhez ment. De nem, Sam Uley nem csinál semmi rosszat.
Az arca a szörnyűség ismeretlen vonalaiba torzult – szörnyűség vagy valami egészen más, amire nem jöttem rá először.
-Ez az egész tényleg elég idegesítő… és furcsa. De nem értem, hogy mért veszed ezt ennyire személyesen. – Az arcát figyeltem, abban reménykedve, hogy nem sértettem meg őt. Hirtelen lenyugodott és kibámult az ablakon.
-Pont most hagytad el a fordulót. – mondta.Végrehajtottam egy elég széles U kanyart, és majdnem nekimentem egy fának, amikor ráfordultam az útra.
-Kösz, hogy szóltál. – suttogtam, ahogy kibámultam az oldalablakon.
-Bocs, nem figyeltem.
Egy ideig csend volt.
-Most már megállhatsz bármikor. – mondta halkan.
Félrehúzódtam és leállítottam a motort. A fülem csengett az azt követő csendben. Mindketten kiszálltunk és Jacob hátra ment, hogy leszedje a bicikliket. Próbáltam olvasni az arckifejezését.Valami más zavarta. ???
Bátortalanul elmosolyodott, amikor odatolta hozzám a piros biciklit. – Boldog megkésett születésnapot. Kész vagy?
-Azt hiszem. – a bicikli hirtelen megijesztett, megfélemlített amikor rájöttem, hogy hamarosan rá kell ülnöm.
-Majd lassan megyünk. – ígérte meg. Óvatosan a kocsi sárhányójának támasztottam a motort, míg ő hátrament a sajátjáért.
-Jake… - hezitáltam, miközben ő megkerülte a kocsit.
-Igen?
-Mi az ami ennyire zavar? Úgy értem, ezzel a Sam dologgal kapcsolatban. Van valami más is? – az arcát figyeltem. Grimaszolt, de nem látszott mérgesnek. Lenézett a piszkos cipőjére és újra meg újra nekiütötte a keréknek, mintha időt próbálna nyerni ezzel.
Majd sóhajtott. – Csak… ahogy velem bánnak. Teljesen kiakaszt. – A szavak most már ömlöttek. – Tudod, a tanács egyenlőnek tekint mindenkit, de ha volna egy vezető, akkor az az apám lenne. Soha nem jöttem rá, hogy mért kezelik úgy őt, ahogyan. Mért az ő véleménye számít a leginkább. Biztos van valami köze az nagyapámhoz, és az ő apjának az apjához. Az dédnagyapám, Ephraim Balck volt
az utolsó törzsfőnök és talán ezért még mindig hallgatnak Billyre.
-De eddig olyan voltam, mint a többiek. Senki sem kezelt engem másképp… eddig.
Ez váratlanul ért. – Sam különlegesen bánik veled?
-Igen. – helyeselt, kétségbeesett szemekkel nézve rám. – Úgy néz rám, mintha várna valamire… mintha egy nap csatlakoznék a hülye bandájához. Sokkal több figyelmet szentel rám, mint a többi fiúra. Utálom.
-Nem kell csatlakoznod sehová. – A hangom teli volt méreggel. Ez igazán felizgatta Jacobot és ez felbőszített engem. Mégis mit képzelnek ezek a „védelmezők”, kik ők?
-Igen. – Még mindig a kocsikeréken dobolt a lábával.
-Mi? – Volt itt még valami.
Összehúzta a szemöldökét és így inkább szomorúnak és aggódónak nézett ki, mint mérgesnek. – Embry. Már egy ideje elkerül.
Úgy tűnt a dolgoknak nincs köze egymáshoz, de azon tűnődtem, én lennék-e az oka ennek.
– Túl sokat lógsz velem. – emlékeztettem rá, egy kicsit önzőnek éreztem magam. Kisajátítottam őt.
-Nem, ez nem így van. Nem csak velem – Quilt is kerüli és úgy mindenkit. Embry kihagyott egy hetet a suliból, de sose volt otthon, amikor meg akartuk látogatni. És amikor visszajött, úgy nézett ki… úgy nézett ki, mint aki meg van őrülve. Félelmetes volt. Quil és én megpróbáltuk rávenni, hogy mondja el mi a baja, de egyikünket sem avatta be.
Jacobra néztem és aggódva ráharaptam az ajkamra – tényleg meg volt ijedve. De ő nem nézett rám. A saját lábát figyelte, ahogy a kereket rugdossa, mintha az valaki máshoz tartozna. Sokkal gyorsabban rugdalt.
-Aztán ezen a héten, szinte a semmiből Embry Sammal és a többiekkel lógott. Ma is kint volt a sziklánál. – A hangja halk volt és feszült.
Aztán végre rám nézett. – Bella, sokkal jobban idegesítette őt a banda, mint engem. Semmit nem akart csinálni velük. És most Embry úgy követi Samet, mintha valami kultuszhoz csatlakozott volna.
-És ugyan ez volt Paullal. Pontosan ugyan ez. Egyáltalán nem voltak barátok Sammel. Aztán pár hétig kimaradt a suliból és amikor visszajött hirtelen már Sam tulajdona lett. Nem tudom mit jelent mindez.
Nem tudom kitalálni, pedig úgy érzem ki kéne, mert Embry a barátom és… Sam furcsán néz rám… és…. – Elakadt.
-Beszéltél már erről Billyvel? – kérdeztem. Az ijedtsége rám is átterjedt. Teljesen kirázott a hideg.
Most már düh sugárzott az arcából.
– Igen – prüszkölte – Nagy segítség volt.
-Mit mondott?
Jacob arca szarkasztikus volt és amikor beszélni kezdett a hangja olyan mély lett, mint az apjáé. – Nincs semmi, ami miatt aggódnod kéne, Jacob. Pár év múlva, ha nem… nos, majd később elmagyarázom. – Aztán a hangja már a sajátja volt. – Mégis mire következtessek ebből? Azt próbálta elmondani, hogy ez egy idióta pubertás, serdülőkori dolog? Ez valami más. Valami rossz.
Ráharapott az alsó ajkára és ökölbe szorította a kezét. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát.Ösztönösen átöleltem őt, átkarolva a derekát és az arcomat a mellkasához szorítottam. Olyan magas volt. Úgy érezte magam, mint egy gyerek, aki egy felnőttet ölelget.
-Ó, Jake, minden rendben lesz! – ígértem – Ha rosszabbra fordul a helyzet, gyere hozzánk nyugodtan és élj velünk, Charlival és velem. Ne félj, majd csak kitalálunk valamit!
Egy ideig nem mozdult és aztán hosszú karjaival átölelt. – Kösz, Bella. – A hangja még rekedtebb volt, mint általában.
Egy pillanatig így álltunk és ez egyáltalán nem borított ki; sőt, tulajdonképpen kényelmesen éreztem magam. Nem olyan érzés volt, mint amikor legutoljára öleltek meg így. Ez barátság volt. És Jacob olyan meleg volt.Furcsa érzés volt számomra, ennyire közel lenni– inkább érzelmileg, mint testileg, bár a fizikai kontaktus is furcsa volt – egy másik emberi lényhez. Nem éppen ez volt a megszokott stílusom. Nem túl könnyen nyíltam meg az embereknek, még ezen az alapvető szinten sem.
Nem emberi lényeknek.
-Ha mindig így fogsz reagálni, akkor sokkal gyakrabban fogok kiakadni. – Jacob hangja könnyű volt, ismét normális és a nevetése a fülemnél zengett. Az ujjai megérintették a hajamat, lágyan és bátortalanul.Nos, barátság volt részemről. Gyorsan elhúzódtam és együtt nevettem vele, de eltökéltem, hogy mindent visszaállítok a régi perspektívába.
-Nehéz elhinni, hogy két évvel idősebb vagyok nálad. – mondtam, kihangsúlyozva az idősebb szót. –
Törpének érzem magam melletted. – Tényleg ki kellett nyújtanom a nyakam, ennyire közel állva hozzá.
-Természetesen elfelejtetted, hogy már a negyvenes éveimben járok.
-Ó, igazad van.
Megveregette a fejem.
– Olyan vagy, mint egy baba. – ugratott – Egy porcelán baba.
A szemeimet forgattam és egy lépéssel hátrébb álltam. – Ne kezdjük megint ezt az albínós baromságot.
-Komolyan, Bella, ennyire biztos vagy benne? – A vörös karját az enyém mellé tette. A különbség hízelgő volt. – Soha nem láttam még nálad sápadtabb embert… , kivéve – Elharapta a mondatot és én meg félrenéztem. Próbáltam nem megérteni azt, hogy mit akart mondani.
-Akkor motorozunk, vagy sem?
- Csináljuk. – helyeseltem, sokkal lelkesebben, mint amilyen fél perccel ezelőtt voltam. A befejezetlen mondata emlékeztetett arra, hogy mért vagyok itt.