Alkonyat /részlet/

   Itt az ebédlőben, miközben hét kíváncsi idegennel próbáltam társalogni, itt pillantottam meg őket először.
  A sarokban ültek, a lehető legmesszebb tőlem, a hosszú helyiség túlsó végében. Öten voltak. Beszélgettek, de enni nem ettek egy falatot sem, pedig mindegyikük előtt ott volt a tálca az érintetlen ennivalóval. Ők nem bámultak úgy meg, mint a többi diák, így nyugodtan szemügyre vehettem őket, nem kellett attól félnem, hogy a szemem egy másik, feltűnően kíváncsi szempárba ütközik. De nem ezért figyeltem fel rájuk.
Voltaképpen egy csöppet sem hasonlítottak egymáshoz. A három fiú közül az egyik nagydarab volt, izmos, mint egy súlyemelő, a haja sötét és göndör. A másik magasabb és soványabb, de azért ő is izmos, a haja mézszőke. A harmadik vékonyabb és nyúlánkabb volt náluk, kócos haja bronzvörös. Fiatalabbnak tűnt, mint a másik kettő, akikről nem gondoltam volna, hogy középiskolás diákok, inkább tűntek főiskolásoknak vagy éppen tanárnak.
A két lány meg nem is különbözhetett volna jobban. A magasabbik szoborszépségű volt, olyan csodálatos alakkal, amilyet a legújabb fürdőruha trendet bemutató Sportmagazin címlapján lehet látni. Az effajta szépségnek elég belépnie egy szobába ahhoz, hogy minden lánynak porba hulljon az önbizalma. Aranyszőke haja lágy hullámokban omlott le a háta közepéig. Az alacsonyabb lányban volt valami koboldszerű: rendkívül vékony volt, az arcvonásai finomak. Hollófekete haja rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét.
És mégis, annyira hasonlítottak egymásra! Mindegyikük arca krétafehér. Nem volt náluk sápadtabb diák ebben a naptalan városban. Sápadtabbak voltak, mint én, az albínó. És mindegyiküknek sötét szeme volt, hiába különbözött a hajuk színe. Szemük alatt sötét karikák −  lilás, véraláfutás-színű karikák. Mintha álmatlanságban szenvednének, vagy éppen felgyógyulóban lennének egy kiadós orrtörésből. Ámbár az orruk, akárcsak minden arcvonásuk, egyenes volt, határozott vonalú és tökéletes.
De nem ezért nem bírtam levenni róluk a szememet.
Hanem azért, mert az arcuk, egymástól annyira különböző és mégis annyira hasonló arcuk elképesztően, embertelenül gyönyörű volt. Sose hittem volna, hogy ilyen arcok léteznek a valóságban is, nemcsak valami csillogó-villogó divatmagazin oldalain. Vagy talán az angyaloknak lehet ilyen arcuk valamelyik régi festő képein.
Nehéz lett volna megmondani, melyikük a legszebb − talán a fantasztikus, szőke lány, vagy a bronzvörös hajú fiú...
Úgy láttam, mindnyájan maguk elé merednek − nem néztek sem egymásra, sem a többi diákra, sem semmi egyébre. Miközben néztem őket, az alacsony lány fölállt, fogta a tálcáját − rajta egy bontatlan dobozos üdítő és egy érintetlen alma −, fürgén és kecsesen megindult, mint egy manöken a kifutón. Én meg csak néztem álmélkodva, amint ruganyos, táncos léptekkel a kisablakig sétál, belöki rajta a tálcát, aztán hihetetlen gyorsan kicsusszan a hátsó ajtón. Villámgyorsan visszafordultam a másik négy felé, akik csak ültek ott tovább, mintha mi sem történt volna.
−   Hát ezek meg kicsodák? − kérdeztem a lánytól, akivel együtt jártunk spanyolra, bár a nevére nem emlékeztem.
Fölemelkedett, hogy lássa, kikről beszélek −  bár szerintem a hangsúlyomból már kitalálta −, amikor az egyik fiú −  az, amelyik vékonyabb, kisfiúsabb és valószínűleg fiatalabb volt a másik kettőnél −  hirtelen odanézett. A fiú egy másodperc töredékéig a szomszédomat nézte, aztán sötét szeme megrebbent, és a pillantása találkozott az enyémmel.
Gyorsan elfordította a tekintetét. Gyorsabban, mint ahogy nekem sikerült, bár én zavaromban azonnal lesütöttem a szememet. Abban a villanásnyi időben, amíg rajtunk időzött a tekintete, az arca teljesen közömbös volt − mintha a nevén szólította volna valaki, ő pedig önkéntelenül felkapja a fejét, pedig már előre eldöntötte, hogy nem felel a hívásra.
A szomszédom kuncogni kezdett zavarában, és ő is az asztalra szegezte a pillantását, akárcsak én.
−   Azok ott Edward és Emmett Cullen, meg Rosalie és Jasper Halé. Aki az előbb kiment, az Alice Cullen volt. Mindnyájan együtt laknak Dr. Cullennel és a feleségével − mondta suttogva.
Újra a szépséges fiúra pillantottam: most a tálcáját fixírozta, miközben hosszú, sápadt ujjaival darabokra tépkedett egy kiflit. A szája nagyon gyorsan mozgott, bár jóformán szét sem nyitotta tökéletes ajkait. A másik három még mindig a semmibe meredt, én mégis biztos voltam benne, hogy a bronzhajú fiú hozzájuk beszél, csak nagyon halkan.
Micsoda ódivatú neve van mindegyiknek, gondoltam. A nagyszüleink idejében voltak divatban... De talán itt még mindig divatosak − afféle kisvárosi nevek lennének? Végre eszembe jutott, hogy is hívják a mellettem ülő lányt: Jessicának. Hát neki például teljesen hétköznapi neve van. Otthon is két Jessica volt az osztályunkban.
−  Nagyon... nagyon jól néznek ki − nyögtem ki nagy nehezen, tudván, hogy ez a leírás jócskán elmarad a valóságtól.
−  Aha! − helyeselt Jessica, és újra felkuncogott. −  De mind egymással járnak, már úgy értem, Emmett Roselie-val és Jasper Alice-szel. És együtt is laknak! − Jessica hangján érződött, mennyire felháborítja és megbotránkoztatja prűd kisvárosi lelkét ez a helyzet. Bár, őszintén szólva, ezen még Phoenixben is jót csámcsogtak volna a pletykafészkek.
−  Melyik a két Cullen? − kérdeztem. − Nem tűnnek rokonoknak...
−  Oh, mert nem is azok. Dr. Cullen igazából még nagyon fiatal, legfeljebb harmincéves, vagy talán még annyi sincs. Az összes gyereket adoptálták. A Hale-lány meg a fiú tényleg testvérek, sőt ikrek − a két szőke −, de őket is örökbe fogadták.
−  Nem túl idősek az örökbefogadáshoz?
−  Most már igen. Jasper és Rosalie tizennyolc körül lehetnek, de Mrs. Cullen neveli őket nyolcéves koruk óta. A nagynénjük vagy valami ilyesmi.
− Hát ez igazán rendes tőlük... hogy így gondoskodnak egy csomó gyerekről, amikor még ők maguk is olyan fiatalok, meg minden.
− Hát gondolom, igen ... −  ismerte be Jessica kelletlenül. Az volt a benyomásom, hogy valami okból nem kedveli a doktort és a feleségét. A fogadott gyerekek felé vetett pillantásból ítélve, ez az ok alighanem a féltékenység lehetett. − Bár azt hiszem, Mrs. Cullennek nem lehet saját gyereke −  tette hozzá, mintha ez sokat levonna az érdemeiből.
Miközben Jessicával beszélgettem, a pillantásom önkéntelenül vissza-visszatért ahhoz az asztalhoz, ahol ez a furcsa család ült. Továbbra is a falat bámulták, és nem ettek egy falatot sem.
− Mindig Forksban laktak? − kérdeztem. Alig hinném, gondoltam, különben biztosan feltűntek volna nekem valamelyik nyáron.
−  Nem −  felelte Jessica olyan hangsúllyal, mintha ezzel még a magamfajta Phoenixből szalajtott jöttmentnek is tisztában kéne lennie. − Két éve költöztek le ide valahonnét Alaszkából.
Elöntött az együttérzés és a megkönnyebbülés. Sajnáltam Cullenéket, mert hiába olyan gyönyörűek, mégiscsak kívülállók, szemlátomást nem fogadták be őket. De meg is könnyebbültem, hogy nem én vagyok itt az egyeden messziről jött ember, sőt a legérdekesebb sem, semmilyen szempontból.
Ahogy újra szemügyre vettem őket, az egyik Cullen, a legfiatalabb, fölnézett, és a tekintete találkozott az enyémmel. Az arca ezúttal leplezetlen kíváncsiságról árulkodott. Gyorsan elkaptam róla a szememet, de annyit még így is észrevettem, hogy mintha csalódást okoztam volna neki.
− A vörösesbarna hajú fiú, az melyik a három közül? −  A szemem sarkából jól láttam, hogy még mindig engem néz. Igaz, nem bámult olyan meredten, mint a többi diák, viszont mintha kissé ingerült és türelmetlen lett volna a pillantása. Újra lesütöttem a szemem.
−  Edward. Fantasztikusan néz ki, persze, de ne vesztegesd rá az idődet! Nem randizik senkivel! Úgy látszik, nincs itt olyan lány, aki megfelelne neki! −  fanyalgott Jessica.
Tiszta ügy, savanyú a szőlő − gondoltam magamban. − Vajon mennyi ideje lehet, hogy Jessica hiába próbálkozott nála?
Az ajkamba haraptam, hogy elrejtsem a mosolyom. Aztán újra a bronzhajúra pillantottam. Most nem nézett felém, de abból a kevésből, amit láttam az arcából, úgy tűnt, mintha ő is mosolyogna.
Néhány perccel később mind a négyen felálltak az asztaltól. Feltűnően kecsesen mozogtak − még a nagydarab, izmos srác is. Nyugtalanító látvány volt. Az Edward nevű srác nem nézett többé rám.
Jóval tovább üldögéltem az ebédlőben Jessicával és a barátaival, mint ha egyedül ebédeltem volna. Hirtelen észbe kaptam: ha nem sietek, el fogok késni a következő órámról, méghozzá mindjárt az első napon! Szerencsére az egyik új ismerősömnek −  tapintatosan emlékeztetett rá, hogy Angélának hívják − szintén biológia volt a következő órája. Némán igyekeztünk egymás mellett az osztályterem felé. Úgy látszott, ő is elég gátlásos.
Amikor beléptünk a terembe, Angela leült a helyére −  pontosan ilyen táblával ellátott asztalok voltak a laborban a phoenixi iskolámban is. Angélának már volt szomszédja. Sőt, ami azt illeti, az összes asztalnál párban ültek már, kivéve egyetlenegyet. A középső padsorban megláttam Edward Cullent −  megismertem a furcsa, bronzvörös hajáról −, őmellette volt az egyeden üres hely.
Miközben végigmentem a két padsor között, hogy bemutatkozzam a tanárnak, és aláírassam vele a cédulámat, lopva Edward Cullenre sandítottam. Amikor elmentem mellette, hirtelen megmerevedett ültében. Megint összeakadt a tekintetünk, és a lehető legfurcsább arckifejezéssel nézett rám: szinte sütött róla a düh.
Gyorsan, döbbenten elfordultam, éreztem, hogy megint elpirulok. Közben megbotlottam egy padlón heverő könyvben, és ha nem kapaszkodom meg az egyik asztalban, hasra vágódok. A padban ülő lány hangosan kuncogott.
Így közelről megállapíthattam, hogy a Cullen fiú szeme fekete −  mint az éjszaka!
Mr. Banner aláírta a cédulámat, a kezembe nyomott egy könyvet és nem forszírozta a bemutatkozósdit. Láttam, jól kijövünk majd egymással. Persze nem volt más választása, odaküldött arra az egyeden üres helyre, ott a terem közepén. Odamentem, és lesütött szemmel ültem Edward Cullen mellé. Megrémített, hogy olyan ellenségesen nézett rám.
Kiraktam a könyvet magam elé. Nem néztem föl, de a szemem sarkából láttam, hogy megváltozik a tartása. Elhúzódott tőlem, kicsúszott a pad legszélére, és elhajolt, mintha valami kellemetlen szagot érezne. Feltűnés nélkül megszagoltam a hajamat. Eperillata volt, a kedvenc samponomtól. Csak nem ezt találja kellemetlennek? Előrehúztam a hajamat, a jobb vállamra, mintegy függönyt alkotva kettőnk között, és megpróbáltam a tanárra figyelni.
Sajnos a sejtanatómiát vettük éppen, amit már tanultam Phoenix-ben. De azért buzgón jegyzeteltem, addig se kellett felnéznem.
Nem tudtam megállni, hogy időnként oda ne sandítsak a mellettem ülő, különös alakra. Az egész biológiaóra alatt egyeden pillanatra sem lazított a tartásán, végig ugyanolyan feszesen ült a szék szélén, a lehető legmesszebbre húzódva tőlem. Láttam, hogy a bal térdén nyugvó kezét ökölbe szorítja, olyan erővel, hogy az inak tisztán kirajzolódtak a sápadt bőre alatt. Egyeden pillanatra sem engedett a merevsége. Fehér ingének hosszú ujját feltűrte a könyökéig, világos bőre alatt az alkarja meglepően kemény és izmos volt. Korántsem tűnt már olyan törékenynek, mint nagydarab bátyja mellett.
Ez az óra mintha sokkal tovább tartott volna a többinél. Hogy azért-e, mert végre a végéhez közeledett a nap, vagy azért, mert egyfolytában arra vártam, mikor lazul már el a padtársam ökölbe szorított keze? Ő továbbra is mozdulatlanul ült, sőt, mintha nem is lélegezne. Vajon mi baja lehet? Vagy mindig így viselkedik? Talán igazságtalan voltam az ebédnél Jessicával, amikor azt hittem, a csalódottság beszél belőle... Lehet, hogy nem is sértett hiúságból mondta, amit mondott?
Edward Cullen dühe nem nekem szól, döntöttem el. Hiszen nem is ismerjük egymást.
Megint ránéztem, de rögtön meg is bántam. Megint abba a dühtől izzó pillantásba ütköztem, fekete szeme teli undorral és ellenszenvvel. Összerezzentem, még messzebbre húzódtam tőle, és egészen odalapultam a székemhez, miközben átfutott az agyamon a mondás: „Ha a pillantásával ölni tudna...”